Ulrike
Csak férfiak problémájáról van szó?
A bűntudatomat és a feszültséget önkielégítéssel és erotikus fantáziákról való álmodozással próbáltam meg csillapítani. Kb. 12 évesen estem bele a pornográfia csapdájába, melyet a fiatalokra oly jellemző teljesen normális belső káosz kísért. Anélkül, hogy sejtésem lett volna arról, hogy mi minden létezik e területen, egyrészt éreztem visszataszítónak és vonzónak, és egyfajta kellemesnek vélt izgalom támadt bennem, amelyhez azonban egyidejűleg erős szégyenérzés is társult.
Pont ez a szégyen tett aztán magányossá. Bár jókat tudtam beszélgetni anyámmal a legkülönfélébb kapcsolati témákról is, ám az, amiket folyamatosan nézegettem, vagy egyáltalán az önkielégítés témája, mindez teljesen tabu volt a számomra. Ha akkoriban anyám ezt megtudta volna, biztos, hogy halálosan szégyelltem volna magam. Szégyenérzetemet az a tény is erősítette, hogy 6 éves koromtól hittem Jézusban, és mindig aktív tagja voltam a plébániai közösségnek.
Meggyőződésem volt, hogy beteg vagyok, hiszen, ha valakiknek problémájuk van a pornográfiával, azok csak férfiak lehetnek. Sokáig azt hittem tehát, hogy én vagyok valószínűleg az egyetlen létező ’perverz’ hajlamú nő. S bár tiniként mindig bókkal illették a kinézetemet, valójában soha nem hittem el azokat. Ehelyett azt gondoltam, hogy „Ha az illető tudná, milyen is vagyok valójában, biztosan nem bókolna nekem.”
Ördögi körbe kerültem: Bűntudatomat és a feszültséget önkielégítéssel és erotikus fantáziák által kísért álmodozással próbáltam csillapítani. Az ilyen típusú fantáziavilágok jellemzők a nőkre: A nők csak a szerelmi jeleneteket részletesen leíró szerelmi regények által sokkal több pornográfiát fogyasztanak, mint amennyit el tudnak képzelni. Tehát a pornográfiafüggőség nem feltétlenül korlátozódik a kemény pornó aktív fogyasztására. Azt is jelentheti, hogy elmerülünk önkielégítéssel összekötve az erotikus fantáziavilágban.
Gyógyulásom végül úgy kezdődött, hogy elkezdtem Istennel valóban őszintén beszélni a problémámról. Az a tudat, hogy Isten mindenek ellenére itt van és Jézus ténylegesen mindenkiért meghalt, annyira megerősített, hogy egyszer csak meg tudtam nyílni az egyik barátnőmnek. Az volt benne a legjobb, hogy barátságunk ezzel nem szűnt meg, hanem mélyebb és igazabb lett. Ez volt az a barátnő is, aki mindig felhívta a figyelmemet arra, ha valamit ismét saját erőből akartam elérni. Ez olyan hiba, melybe sokan beleesnek, akik ebből az ördögi körből ki akarnak törni: Még több erőt kérnek Istentől, hogy ellen tudjanak állni ennek a bűnnek, és csodálkoznak, ha az nem működik. Én is megpróbáltam, sikertelenül.
Csak akkor lettem szabad, amikor átengedtem magam a belső utazásnak: nagyon védett családban nőttem fel, ahol soha nem volt veszekedés. Ezért aztán soha nem is tanultam meg, hogyan bánjak a negatív érzéseimmel. Míg korábban belsőleg elmenekültem a konfliktusok elől, most megtanultam vitázni és a negatív érzéseket megfelelő módon kifejezni. Csak azután oldódott a belső feszültségem, miután megtanultam megbocsátani, megbocsátást elfogadni és barátságokat kötni. Időközben anyám is tud arról a függőségről, amivel évekig küzdöttem.
Az utóbbi években még az is kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen nő, akinek a pornográfia témájával problémái voltak, jóllehet gyakran csak férfiakkal példálóznak. De a nők számára is megtalálhatják a módját annak, hogy a szégyent, mely erődítményként őrzi a szívet, szétzúzzák, és a saját nőiességüket szabadon és kötöttség nélkül élhessék meg. Mégpedig úgy, ahogy eredetileg Isten akarta.
