Huszonéve küzdök az önkielégítéssel, pornómentesen. Az utóbbi 2 évben aztán igazi, mindent elsöprő függőséggé vált – pornó nélkül. Nagyon megijedtem tőle, kapkodtam segítségért mint aki fuldoklik.
Úgy érzem, azért tartott ilyen sokáig (2 évig) mert arra törekedtem – azok tanácsára, akikhez ijedtségemben menekültem (feleségem, papok) – hogy teljesen leszokjak róla. Ezért mindig amikor elestem, azt gondoltam, hogy ha már belekezdtem, akkor tökmindegy hogyan csinálom.
Pedig nagyon nem mindegy. A módszer (edging, kötéltánc) okozza igazán a függőséget.
Fél éve sikerült abbahagynom.
Mostanra kezdek körülbelül ugyanoda visszatérni, mint ahol e két év előtt tartottam.
És még mindig nem értem, hogy mi vele a baj.
Ez a két év kiölte belőlem a maradék lelkiismeret-furdalást is e tettel kapcsolatban. Nem érzem már magam belül rosszul tőle, ha megtettem; nem érzem magam tőle távolabb Istentől. Már csak azért sem, mert egyébként is állandóan távol vagyok Tőle. E két év előtt évtizedeken át igyekeztem közeledni Istenhez,
teljes szívemből, teljes elmémből és minden erőmből (szolgálatokkal is, gyerekeimet is így neveltem) – ma már nem tudok közeledni Hozzá.
Azt értem, hogy a pornóval mi a baj, távol is tartom magamtól.
Azt értem, hogy a függőséggel mi a baj, menekülök is tőle.
De azt még mindig nem értem, hogy mi a baj azzal, hogy az ember megteszi olyankor, amikor már annyira ki van rá éhezve, hogy olyan feszült, hogy már nem tud türelmes és kedves lenni a szeretteivel sem, sőt a nap végén már aludni sem bír tőle, másnap aztán kialvatlan és utál mindent akkor is ha kitartott?
Mi értelme ilyenkor még tovább feszíteni a húrt?
Hányszor fohászkodtam már Istenhez ilyenkor is – és csalódtam MINDIG. Nemcsak kitartanom nem sikerült, de még békét és vigaszt sem találtam.
Hányszor engedtem már ilyenkor a vágynak – és az mindig működött: lenyugtatott, újra tudtam türelmes és kedves lenni, és újra tudtam aludni.
Ez a fajta feszültség nincs minden nap: az én esetemben kb. hetente 2x. Ebből hetente egyiket gyakran betölti a feleségem. De a másik megmarad (néha mindkettő), mert én nem akarom Őrá erőszakolni. Sosem arról szól az együttlétünk, hogy csak nekem jó legyen. Legnagyobb örömöm az, ha Neki örömet tudok szerezni ezzel is. Legalább Ő találjon örömet ebben – hiszen nekem csak nyűg, kényszer, csak szenvedek tőle. Zavar szinte állandóan, de ellenállok neki, hogy ne engedjem elburjánzani a függőséget – de pár nap után elveszítem a célt: minek is?
Mi értelme van még tovább feszíteni a húrt?
Köszönöm válaszát,
András
VÁLASZ
Kedves András!
Tisztelettel,
