Ezután újabb 1-2 év telt el. A barátaimnak nem mondtam el, hogy újra csinálom. Ők nem tudják mi van/volt velem ezzel kapcsolatban. Senkinek nem tudtam igazából elmondani sokáig. Lebukni nem buktam le. Vagy legalábbis nem tudok róla. Korábban a kiéléseim úgymond titokban történtek, de nem szégyelltem őket, sőt buli volt az egész, a barátaimmal később megosztottam élményeimet. De innentől még titkosabbra váltottam, a saját barátaimtól is egyre jobban elzárkóztam, már nem osztottam meg velük vegyes élvezetteli-bűntudatos élményeimet. Egyre jobban besúvasztottam magam a kéj-világomba. Miközben egyre és egyre nagyobb bűntudat nyomta a vállamat. Ördögi körben éreztem magam.
Később (21 évesen) viszont elkerültem egy teológiai főiskolára, ahol reméltem, hogy olyan bizalmi kapcsolat fog kialakulni a tanárokkal, „Isten embereivel”, hogy majd átaluk segítséget kapok. Ez volt az egyetlen reményem. De sajnos nem volt bizalmi kapcsolat, csak felszines kapcsolatok. Sőt. Nem hogy segítséget nem kaptam, még mélyebbre süllyedtem. Itt már volt internet. A lehetőségek tárháza kiszélesedett. De mégis egyre rosszabbul éreztem magam. 22 évesen jött a szembesülés: függő vagyok.
Egy jó barátom lett a főiskolán, akinek legelőször tudtam elmondani a küzdelmeimet. Mint kiderült sorstársak vagyunk. Ebből kifolyólag megértő reakciója volt. És együtt rátaláltunk egy 12 lépéses szexfüggőséggel foglalkozó, önsegítő, anonim csoportra. Nagy felszabadulás volt, amikor másokkal is megoszthattam küzdelmeimet ebben a csoportban. Jó volt érezni hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. Aztán már több főiskolai barátomnak is elmondtam küzdelmeimet, ami persze nem volt könnyű.
A legnehezebb volt elmondani a (most már) feleségemnek. Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, tudtam, hogy el kell mondjam neki. A reakciója az volt, hogy szinte belebetegedett. Azt mondta, ha hamarabb tudja ezt, akkor nem is ment volna bele a kapcsolatunkba. (Mint kiderült, neki sem volt könnyű: gyermekkori szexuális zaklatásokat élt meg.) Undorodik az ilyen dolgoktól. Sok küzdelmen mentünk azóta is keresztül.
Sok próbálkozásom volt a leállásra:
Lelkipásztor megkeresése, anonim szexfüggő önsegítő csoport, sok-sok és rengeteg ima. Sőt még a számítógéptermet is átrendeztem a főiskolán, hogy a monitorok az ajtó felé nézzenek, hogy ha valaki belép a terembe, könnyebben lebukhassak. Ezt egy visszatartó erőnek gondoltam.
Egy másik eszközt is próbáltam : A feleségemnek elmondtam, hogy milyen tünetei vannak, ha bajban vagyok.
Sajnos minden eredménytelennek bizonyult végül.
Kétségbeesésemben nem tudtam mit tegyek már!
Amikor tudod, hogy nem akarod, de nem tudod nem meg tenni!
A napi rendszerességű pornó-nézés után, átálltam a gépszíjas pornózásra. Egy-két hét semmi, aztán szinte ájulásig. Iszonyat volt . Amikor úgy érzed: „most végre agyonra zabáltatom ezt a szörnyeteget itt bennem, hátha beledöglik.”
Végül egyre inkább azt láttam, hogy semmi sem segít.
