Emlékszem sokszor próbálkoztam kirakni a Rubik kockát gyerekkoromban és később felnőtt koromban is. Eljutottam végre egy oldalig, később egy sorig de teljesen soha nem tudtam kirakni. Pedig nagyon akartam. Aztán a világhálón kerestem megoldást, mikor arra gondoltam, hogy magyarként illene megtanulnom hogy kell kirakni. Az akaratom nem segített kiraknom, mert a saját fejem kevés volt -hozzá. Abban viszont segített az akarat, hogy segítséget keressek.
A függőségemből való felépülésemben is hasonlóan éltem meg. Akartam én NAGYON hogy ne éljek ki, de a saját tudásom, akaratom kevésnek bizonyult. Sőt mikor először végre megtaláltam egy felépülő szexfüggő közösséget, lelkileg elkezdtem jobban érezni magam, de sajnos az évek alatt rá kellett jönnöm arra, hogy az a fajta “kocka-kirakási mód”, rajtam nem segít. Ahogy a Rubik kockánál is 2 srácot találtam a neten, akik a legjobb tudásuk szerint készítettek el tutorial videóikat. Az első srác magyarázata egyszerűen nem akart bemenni a fejembe. Végül a második fiú által tanultam meg a nagy Rubik csodát.
Szóval utólag végiggondolva, a függőségem megoldásában is el kellett jutnom egy másfajta tanulási folyamatba. Ez akkor kezdődött, amikor megtudtam, hogy van egy másik felépülő szexfüggő csoport.
A weboldalukon volt egy mondat (angol nyelven) amit soha nem fogok elfelejteni: “lehetséges a szexfüggőségből való felépülés”. Aztán egy segélyvonal, amit felhívtam… és pár napon belül felhívott egy férfi társ, aki úgy mutatkozott be, hogy ő lesz a szponzorom, mert “ezt a programot egyedül nem lehet csinálni” – mondta. És ekkor kezdődött el a felépülésem csodája, egy másik anonim 12 lépéses szexfüggő önsegítő csoportban.

A tragikus rész úgy kezdődött, hogy észrevettem, hogy az anonim szexfüggőséggel foglalkozó meeting helyszíne mellett rengeteg szexshop és peepshow van. Borzasztó volt meetingek után betérni. Aztán jött 1 hónap tisztaság. Erőlködés nélkül, máig sem tudom, hogyan sikerült.

A következő szerencsétlenség akkor történt, amikor elkerültem dolgozni egy úgynevezett Minnessota modellen alapuló Alkohol Rehabra. 43 nap izzadságszagú „fehér napok”, végül visszaesés. Szánalmas volt amikor a rehabosokat vittem AA-ba és a meetingek ideje alatt szereztem be a dvd-imet, magazinjaimat. És én voltam a segítő. Szánalmas volt. Természetesen nem is bírtam tovább, otthagytam.

Azzal a hittel kezdtem el ezt a segítő munkát, hogy ha majd úgy fogok viselkedni mint egy győztes (a felépülésben), akkor az is válik majd belőlem.

Szívem mélyén pedig azt reméltem, hogy Isten látja az őszinte szándékomat a leállásra, és ezért valami csodát fog velem tenni, csak el kell kezdenem a szolgálatot.

Tele voltam elfojtásokkal, titkokkal.
Sőt a 43 nap izommunkámban annyira ingerszegénynek éreztem magam, hogy életemben először komolyan elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy lopnom kellene valamit a szállásom mellett lévő kisboltból. Nem azért mert nem volt pénzem, hanem azért hogy adjon egy kis izgalmat, kémiát az agyamnak. Végül megláttam a kamerákat a boltban, és jobban féltem a lebukástól, minthogy megtettem volna.

A hitem haldoklásban volt, a függőségem pedig ezzel arányosan erősödött. Az egyre több szégyenre és csalódásra egyre több “fájdalomcsillapító” kellett.

Ezután újabb 1-2 év telt el. A barátaimnak nem mondtam el, hogy újra csinálom. Ők nem tudják mi van/volt velem ezzel kapcsolatban. Senkinek nem tudtam igazából elmondani sokáig. Lebukni nem buktam le. Vagy legalábbis nem tudok róla. Korábban a kiéléseim úgymond titokban történtek, de nem szégyelltem őket, sőt buli volt az egész, a barátaimmal később megosztottam élményeimet. De innentől még titkosabbra váltottam, a saját barátaimtól is egyre jobban elzárkóztam, már nem osztottam meg velük vegyes élvezetteli-bűntudatos élményeimet. Egyre jobban besúvasztottam magam a kéj-világomba. Miközben egyre és egyre nagyobb bűntudat nyomta a vállamat. Ördögi körben éreztem magam.

Később (21 évesen) viszont elkerültem egy teológiai főiskolára, ahol reméltem, hogy olyan bizalmi kapcsolat fog kialakulni a tanárokkal, „Isten embereivel”, hogy majd átaluk segítséget kapok. Ez volt az egyetlen reményem. De sajnos nem volt bizalmi kapcsolat, csak felszines kapcsolatok. Sőt. Nem hogy segítséget nem kaptam, még mélyebbre süllyedtem. Itt már volt internet. A lehetőségek tárháza kiszélesedett. De mégis egyre rosszabbul éreztem magam. 22 évesen jött a szembesülés: függő vagyok.

Egy jó barátom lett a főiskolán, akinek legelőször tudtam elmondani a küzdelmeimet. Mint kiderült sorstársak vagyunk. Ebből kifolyólag megértő reakciója volt. És együtt rátaláltunk egy 12 lépéses szexfüggőséggel foglalkozó, önsegítő, anonim csoportra. Nagy felszabadulás volt, amikor másokkal is megoszthattam küzdelmeimet ebben a csoportban. Jó volt érezni hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. Aztán már több főiskolai barátomnak is elmondtam küzdelmeimet, ami persze nem volt könnyű.

A legnehezebb volt elmondani a (most már) feleségemnek. Amikor komolyra fordult a kapcsolatunk, tudtam, hogy el kell mondjam neki. A reakciója az volt, hogy szinte belebetegedett. Azt mondta, ha hamarabb tudja ezt, akkor nem is ment volna bele a kapcsolatunkba. (Mint kiderült, neki sem volt könnyű: gyermekkori szexuális zaklatásokat élt meg.) Undorodik az ilyen dolgoktól. Sok küzdelmen mentünk azóta is keresztül.

Sok próbálkozásom volt a leállásra:
Lelkipásztor megkeresése, anonim szexfüggő önsegítő csoport, sok-sok és rengeteg ima. Sőt még a számítógéptermet is átrendeztem a főiskolán, hogy a monitorok az ajtó felé nézzenek, hogy ha valaki belép a terembe, könnyebben lebukhassak. Ezt egy visszatartó erőnek gondoltam.
Egy másik eszközt is próbáltam : A feleségemnek elmondtam, hogy milyen tünetei vannak, ha bajban vagyok.
Sajnos minden eredménytelennek bizonyult végül.
Kétségbeesésemben nem tudtam mit tegyek már!

Amikor tudod, hogy nem akarod, de nem tudod nem meg tenni!

A napi rendszerességű pornó-nézés után, átálltam a gépszíjas pornózásra. Egy-két hét semmi, aztán szinte ájulásig. Iszonyat volt . Amikor úgy érzed: „most végre agyonra zabáltatom ezt a szörnyeteget itt bennem, hátha beledöglik.”
Végül egyre inkább azt láttam, hogy semmi sem segít.

Szóval visszatérve a korábbi gondolatmenetre, az a kb 6. hónap teljesen tiszta időszakom egy csoda volt. Sem önkielégítés, sem pornó. Az Isten-keresésem meglepetése. Valahogy utólag úgy élem meg most, hogy elkezdtem hinni akkor egy felsőbb inteligenciában, Aki nemcsak szuper intelligens volt a szememben, hanem szuper ragaszkodó is a teremtményei felé és megmutatkozó, és ez az élmény betöltött.

Viszont azt nem annyira értettem ekkor, hogy lehet egy másik “erő” is az életemben (ami/aki) visszahúz a régi szokásomba, ami valahogy így történt:
Amikor a Biblia és az Isten-keresésem előtérbe került, jobban vonzottak a minőségi beszélgetések barátaimmal. Ezért a kocsmai hangos zenés, dohányfüstös alkalmaktól egyre jobban idegenkedni kezdtem. Ekkor a baráti társaságommal elkezdünk inkább filmnézős, beszélgetős estéket tartani hétvégi kikapcsolódásként. Így következtek tehát azok az alkalmak, amikor barátaimmal nálam néztük együtt a filmeken estéken keresztül. Az egyik barátom elkezdett rendszeresen szurkálni azzal, hogy az ártatlan filmek után kapcsoljunk már oda a pornóra. Tudta, hogy még mindig bent van a kábel TV és késő este elérhető a felnőtt csatorna. Én nem akartam, de mégis az ő kedvéért megengedtem neki. Olyan esetek is voltak, amikor valamiért kimentem a szobából és ő gyors odakapcsolta kérdezés nélkül, hogy úgymond megvicceljen vele. De valahányszor amikor ilyen történt, nekem nem tetszett és kimentem valamilyen ürüggyel, próbáltam kerülni a szemem találkozását a képernyővel.
Viszont egy nap, sajnos, miután elmentek a barátok, annyira kíváncsi voltam! Olyan nagyon erős vágyat éreztem, hogy oda kapcsoljak! És megtettem. Amikor pedig már ott voltak előttem az „erkölcsi szabadság örömadó képei”, újra fogjul ejtett, viszont innentől kezdve elkezdtem érezni egy olyat, amit azelőtt sohasem: bűntudatot. Éreztem, hogy ez nem jó dolog. Ismét folytatódott az, ami korábban: az éjszakai pornózások. Le akartam állni, de ekkor vettem észre, hogy nem megy!!! Talán nem is akarom abbahagyni igazán – gondoltam. Olyan jó érzés. Miért is hagyjam abba? De miért ez a bűntudat akkor? – vívódtam. Valami nem stimmelt!